B§A kastélylegenda

Kereken 140 évet megyünk vissza az időben, amikor 1872- nyárelőn Bolza Péter és hitvesének Tige Máriának hintója Szent András felől a szarvasi hídra hajt, és a bent ülő házaspár jobbra-balra kitekintve megpillantják fiaik szemre, - szemükre való kastélyait. Ekkor a Körös már tíz éve holt víz, susnyós partja fölött emelkedik a két fiú kastélya. Restituzione della visita -azaz viszontlátogatásra érkeznek fiaikhoz az olasz eredetű családfő és neje.

Áthajtva a hídon, alig száz méternyire, majdnem egymással szemben jobbra és balra fák és bokrok között vezet a két út a kastélyokhoz. Most a kocsis jobbra fordította a lovakat, oda, ahol alig egy-másfél évvel ezelőtt avatták Géza gróf kastélyát. A szülők hintója az épület középpontjában álló főbejárat előtt állt meg, a kilépő párt a házbeliek a lépcső feletti teraszon fogadták és az épület középső tengelyét alkotó a hűs folyosón vezették be a bal oldali fogadó szobába, ahonnan a vendégszárnyba juthatott az ott megszálló látogató. És most gyorsítok a filmen, 78 évet pörgetek előre, amikor ugyanezen az úton (hiszen az 1947-ben a Gazdasági Tanintézethez került kastély kocsibejárója még mindig, ugyanott volt, szemben a Kutató Intézet behajtójával) egy Csepel teherautón érkeztünk mi: - a szüleink a gyerekekkel és a Kormos nevű kutyánkkal. Igaz, nem a kastély főbejáratához, hanem elhaladva előtte az épület sarkánál jobbra fordulva, a bal szárnyhoz kanyarodott bútorainkkal a teherautó.

Szivárványos gondolataimban (sic!) egyszer már felsejlett, hogy családunknak - az Albel-Roderburg szülőpárosnak - erős vonzódása volt a kastélyokhoz. Sajnos, néhány esetben ahová lábunkat betettük ott a „felszabadulást" követően egy tégla sem maradt (talán sóval is behintették volna, ha akkor bővében lettek volna a sóból). Így járt Dombiratos és Szarvas egyik, nevezetesen a Géza gróf kastélya is. Az elsőt apánk siratta, a másikra, mi a gyerekek gondolunk ma is elhomályosodó tekintettel. (Szerény vigasz, hogy ezt megelőző lakhelyeink: - a gyulai Almássy és a kenderesi Horthy kastélyaink (sic!) megmaradtak).

Szüleink életük delén 1950-ben már hat gyermekükkel érkeztek Szarvasra gróf Bolza Géza kastélyába, melynek timpanonjára még időben, felmintázták a B§A jelet. Apánk szerint jó előre jelezvén, hogy Bolzáék után Albelék fogják lakni a kastélyt. Igaz volt ezen a területen már községháza, gettó, tüdőgondozó, és napközi otthon, majd 1947-től a Gazdasági Tanintézet lett a gazda. Megjegyzem tipikus magyar kastély-karrier, melynek csúcsán mi megjelentünk az épületben, mondhatnám utolsó lakóként, mígnem 1964-ben tipikusan magyar módra ledurattatott. Igaz, hogy Géza kastélya egyszerűbb volt, mint Pálé, de amit helyére építettek még egyszerűbbre sikerült (- és akkor finoman fogalmazok). Igaz Bolza Pali bátyánk még a család olasz eredetét is megjelenítette a Capitoliumi farkas (Romulo et Remo) szobrának hű másolatával. Géza kastélyának oldalszárnyában anyánk dugdosva őrizte anyai nagyapjának bolognai - ferrarai dokumentumait, de ezt Géza gróf előre nem sejthette.

Tehát beköltöztünk 1950. augusztus 15-én, anyánk Mária neve napján, mi nyolcan. A kastélynak a Fő utca felöl nézve a bal szárnyába kvártyéjoztunk be (apánk szavajárása volt, mely az 1944-45-ös hosszú menetelésén maradt rá, és örökítette ránk). Az épület földszinti részén a halászképzősök tantermeivel osztoztunk, míg az emeleten Rákosékkal és kollégiumi szobákkal (- mert az épületnek emelete volt: osztom azok véleményét, akik szerint a kastélynak az emeletes kúriákat hívjuk).

A kastélytúra számunkra -gyerekek számára akkor az épület felfedezését jelentette. Belopózni szemben a főbejáraton az akkor hosszúnak tűnő folyosóra, melyből jobbra és balra tantermek nyíltak, majd jobbra az emeletre vezető lépcsőház, balra még egy tanterem és végül egy szemközti ajtó előtt ketté ágazott a folyosó. Jobbra ismét két teremhez vezetett balra két nagy „kincstári" szekrény zárta le ideiglenesen a folyosót, na nem annyira, hogy a fal mellett lapjával nem jutottunk volna át rajta. Odaát már apánk várt, két nagy pofont ígérgetve... ha még egyszer! (-de, miért ígért mindig kettőt, soha sem hármat?) tehát visszajutottunk a kiindulási pontra egy elzárt folyosói szakaszra, mely egy zárható kettős ajtóban végződött. Számunkra kezdődött, és azon belépve jobbra egy bazi magas (6 éven felülieknek, a kicsik ugyanis nem érték fel a kilincset) kétszárnyú barna ajtó a mi lakásunkba vezetett, egyenest a konyhába, mely egyben előszoba is volt (meg ebédlő). A konyhában jobbra a gyerekszoba, szemben a szülők szobájának ajtaja nyílott. A gyerekszoba egyetlen ablaka a Körösre, a vízben álló ciprusokra nézett, a mi szobánk mellette egy reprezentatív szoba volt, anyánk megmaradt bútoraival, közte a legendás és égett fekete zongorával. Ablaka a később megépült (1959) teniszpályára és mögötte a nagy falon túli, - valamikori grófi, - akkor már tanári kertre nézett. A szobának szép cserépkályhája is volt, mint a mellette lévőnek is, melyben szüleink kvártyéjozták be magukat 14 évre.

Folytatva a felfedező kastélytúrát, egy-két nap után fellopóztunk az emeletre ahová, - a három szobásnak kialakított lakásba - később költözött be Rákos család. Ezek a családok számára történt átalakítások könnyen mentek, hiszen eredetileg is lakosztályok lehettek ott, az osztálytermek miatt viszont ajtókat kellett befalazni és kijáratokat megszüntetni, ezért két olyan lépcső is volt a bal és jobb szárnyon, aminek a végén/elején a falnak mentünk. Az egyik pont a mi lépcsőnkkel szemben, de annak volt funkciója, mert nyaranként amikor Apánk egyszer-egyszer hazaállított egy jókora görögdinnyével, akkor a lányok leültek a lépcsőnkre, a fiúk szembe a vaklépcsőre és majszolhattuk a méretes dinnye gerezdeket. De, térjünk vissza az emeletre, onnan lehetett feljutni a padlásra. Padlás csak az emeleti rész felett volt, egyben fegyverraktárként is szolgált, mert az iskola valamikori leventeoktatásra használt fapuskáit tárolták hol itt, hol a másik, a régi tanintézet padláson. Egyszer - egyszer, a Micsurinban megnézett matinék után a „Timúr és csapata", vagy a „Rákóczi hadnagya" filmeken fellelkesedve elcsentünk egy párat „gyakorlatozni". A padlás rendben, de a tetők nem voltak mindig ilyen laposak, a kastély fő bejáratától, a terasztól jobbra és balra lévő épületrészek felett csúcsos, talán zöldre festett, vagy oxidálódott lemez tetőfedés díszítette az épületet. Azt később, de már a mi időnkben leszedték, nagyon emlékszem rá, mert egy kocsist fogadtak fel aki a MÉH telepre szállította a horganyzott lemezeket. Két ember fent a tetőn lefeszítette, a stráfkocsira onnan dobálták a lemezeket. A lovakat nem fogták ki, így azok a lezuhanó lemezek robajától megvadulva száguldtak keresztül a magas,- és távolugró hely homokágyán melyben egyik kisöcsém (talán a legkisebb) éppen homokvárat épített. Megállt bennem az ütő... a portól még nem láttam semmit, de rohantam oda, ahol ő kicsit megszeppenve szopta az ujját, - de hál' Istennek, a vár és védője túlélte a lovasrohamot.

Anyánk naponta kérte az Istent, hogy vigyázzon ránk, aki most is teljesítette kérését, amint a Körösbe sem engedte belefúni testvéreimet. Talán ott a Körös mellett hallottam egy asszonytól, aki így fenyegette gyermekét: -„le ne menj a vízhez, mert ha belenyúvadsz a Körösbe, haza se gyere!"

A pincéről még nem szóltam, az épületnek csak a főút felé eső részén az oldalszárnya alatt volt pince. Jó magas, boltíves, hideg és meztelencsigás, de remekül hűtötte a dinnyét és az aludttejet, no meg a barna üveges, műanyag csatos másfél literes sört. Féltem oda este a sötétbe lemenni, pedig kellett, mert ott tároltuk a tüzelőt is: fát és széniszapot. Amikor mentem lefelé azt dúdoltam: „Most segíts meg Mária, boldogságos Szűzanya" felfelé meg, azt: „Fel vörösök, proletárok... Néha, elszabotáltam a tüzelő felhordását és apánk távollétében anyámnak kellett valamelyik soros gyerekkel terhesen felcipelnie a szenet. Ki tudja már, mennyi a súlya egy vödör vizes iszapnak? - de mennék, rohannék most már...!

A pince elhelyezkedéséből és a vízvezetékekből, a megkerülő kocsiútból arra következtetek, hogy a konyha és csatlakozó kiszolgáló helyiségek és az ebédlő a kastély jobb szárnyi traktusán voltak.

A kastély és a később megépült Gazdasági Tanintézet (1927) között szépen gondozott park, kosár és röplabda pályák voltak, balra közvetlenül a kerteket elválasztó falazott kerítés előtt előbb disznóólak, melyben az itt lakók (a tanintézethez tartozó épületekben élő családok) disznai híztak. Később ide, az ólak helyére épült a „Százas istállónak" becézett kollégium. Ettől a Körös felé épült meg a teniszpálya Molnár, Szabó, Mezei tanárurak szorgalmazására és munkájával, melyen én is naponta játszottam. A diákok is nagyon szerették, no nem is igazán játszani, hanem nézni és hallgatni, amikor a két tanár Zoli bácsi és Jóska összevesztek egy -egy vonalmenti: - aut vagy nem aut? - labda miatt. Egyszer-kétszer szüleink is ütőt ragadtak (20-30 éves rakettokat Molnár Zoli bácsi nylon damillal húrozta be), elámultam anyám nyesett fonákján (a faterom is csak bámult a labda után). Akkor még nem tudtam, hogy anyai nagyapám Klotild-ligeti villájának parkjában saját teniszpályájukon játszott gyermekeivel.

A hátsó parkból egy lépcsőn lehetett lejutni a Körösparti mólóra, többnyire kulcsra zárt ajtón át. Micsoda fürdőzések, csónakázások és csíntevések és majdnem befulladások, és sajnos tényleges halálok színtere volt ez a csendes, nyaranként kellemesen langyos holt folyó vize. Emlékszem egy gazdász fiúra, aki szerelmi bánatában ment a Körösnek, több halásznak készülő diákra, akik egy késő őszi lehalászáskor kibillentek a csónakból, és hiába tudtak úszni a rajtuk lévő vattakabát, nadrág a mélybe húzta őket. Aztán a csínytevés, melyek között emlékezetes az, amikor a kastély vízvezetékeit cserélték és karbiddal hegesztettek. Egy szombat este mikor már jól besötétedett elkötöttük a pléhcsónakot, beeveztünk a híd alá és ott vártuk a ligetből jövő párokat, akik magálltak egy-egy hosszú csókra a híd korlátjához szorítván kedvesüket. Akkor aztán egy kis víz a karbidra, gyújtás - dobás a robaj megszorult a híd alatt („...Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik, s a csók megszűnik..." Arany János wallesi bárdját csorbítva) a megrémült párok meg sem álltak az Árpádig. Másnap legendák keringtek az eseményről a piacon, és hétfőn már a rendőrség érdeklődött az iskola igazgatójánál, Feri bácsinál: - kik használták szombat éjjel az iskola csónakját? - hát mi nem, az biztos!

De, ha már a Körös-parti szerelmesekről szóltam, ki nem hagyom a kastély legszebb földszinti termét és a hozzá kapcsolódó teraszt. Mert a kastély frontjáról induló folyosó elágazásnál a szemközti ajtó egy szép világos terembe vezetett. Szerintem itt folyt a bálozás, alighanem itt csábította el kedvesét, Bolza Géza gróf lányát a román katonatiszt, - mert csábítóan jó fekvésű terem volt ez, két boltíves ablaka a folyó felőli parkra, két másik a teraszra nyílott. A nyári hőségben kitárt kétszárnyú nagy ajtón a zsúr, a bál közönsége a teraszon a szembeni liget fáiban, a vízben álló ciprusokban gyönyörködve, a Körös enyhet adó levegőjét és egymás társaságát élvezhették a rendezvényre meghívott vendégek. Számadó Ernő Úrral együtt ők sem, és én sem tudom: - „Mi szép van a Körös-parton, tán a hajnal, tán az alkony?

Abban viszont biztos vagyok, hogy Szentandrás felől jövet remek látvány volt a víz tükrében megduplázódott két kastély. Az eltel majd fél évszázad alatt számtalanszor,- amikor Pest felöl jövet autómmal a hídhoz közeledek, lelassítok és lelki szememmel látom Géza gróf kastélyát, mely nekem szebb volt és maradt, mint a Pálé.

A lerombolt kastélyt Szarvas nagy veszteségének tekintem, ma már együtt is „látom" a vízi színpaddal, a kis híddal és feltűnik a bástya alján kuporgó horgász arca: - talán az Apám!

Szarvas, 2012 augusztus 12.

dr. Albel Andor

	Bolza_Kastely_legenda.doc (50 kB)
	Grof_Bolza_Peter.doc (110 kB)

Családtörténet képekben